„Maul halten und weiter dienen”
100 éve született Weltler Rezső esperes-lelkész

„Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek.
Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.”
(Zsid 13,7)

Elöljáróban
két megjegyzés. Az egyik: ez az előadás csak töredékes vállalkozás ahhoz képest, amit a családban terveztünk. Gondoltunk mindenekelőtt édesapánk néhány prédikációjának könyv alakban történő megjelentetésére, de egy-egy fel-felbukkanó hangfelvétel digitalizására is. Ezek egyelőre különböző, elsősorban gyakorlati okokból nem valósultak meg. Annál inkább hálás vagyok a Luther Márton szövetség soproni tagozatának s általában a soproni gyülekezetnek ezért a meghívásért s mindazért, amit már eddig is az évek folyamán édesapánk emlékének ápolásáért tettek. Ez a gyülekezet minden jel szerint komolyan veszi az idézett epistola parainézisét, s nem feledkezik meg lelkészeiről, akik Isten igéjét hirdették neki.
S a második előzetes megjegyzés: ez az előadás – ha jól belegondolunk -, tkp. eleve lehetetlen vállalkozás. Arra gondolok, hogy egy fiú – ha csak valamennyire is kötődött hozzá – eleve képtelen elfogulatlanul szólni az apáról, jómagam legalábbis így vagyok ezzel. Ugyanakkor itt és most nyilvánvalóan az a feladatom, hogy az egyéni-családi szempontokon túlmenően elevenítsem fel a gyülekezet lelkésze, az egyházmegye esperese emlékét. Költőien úgy is fogalmazhatnám: objektivitás és szubjektivitás Szkülla és Karübdisze között kell(ene) lavíroznom. A dilemmát úgy próbálom feloldani, hogy általában az objektív part mentén evezek, magyarán: közérdekű dolgokról beszélek, köztük olyanokról, amik nem köztudottak még azok körében sem, akik ismerték még édesapánkat. Másrészt fel-felvillantok néhány személyes emlékképet, jórészt csak egy-egy mondatot, amelyek megítélésem szerint plasztikusabbá teszik édesapánk arcképét.

Az életrajz
Weltler Rezső 1910. április 22-én született Rajkán Weltler János kántortanító és Zechmeister Anna második gyermekeként. Egy évvel idősebb bátyja, Jenő a kelenföldi, majd a deák-téri gyülekezet kántora s a Lutheránia énekkar karnagya, egy évvel fiatalabb öccse, Ödön (a keresztapám) pedig a rajkai, később az ágfalvi gyülekezet lelkésze lett. Ahogy nagyanyánk többször is mondta: „én mindhárom fiamat az egyház szolgálatára adtam”. S most, amikor édesapánkra emlékezem, egyben rájuk is emlékezem. Ők hárman összetartoztak-tartoznak. Összekapcsolja őket nemcsak a közös családi fészek, hanem az a miliő, amelyből ilyen egyházias családok nőttek ki, s persze későbbi szolgálatuk is.
Testvéreihez hasonlóan édesapánk is az elemi iskolát Rajkán, a gimnáziumot Győrött végezte. A győri gyülekezet abban az időben fénykorát élte: Kapi Béla és Túróczy Zoltán igehirdetéseit hallgatták, diakonissza anyaház létesült. A rajkai indulás után Győr adta a második nagy lökést a lelkészi pálya felé vezető úton. Soproni teológiai tanulmányai után Kapi Béla püspök Győrött szentelte lelkésszé édesapánkat 1933-ban. Ezután egyéves erlangeni tanulmányút következett, ahol elsősorban a nagy rendszeres teológus, Paul Althaus volt rá hatással. Ez annyiban kicsit meglepő, hogy édesapánk fő karizmája – amint még lesz róla szó – az igehirdetés volt, annyiban viszont nem, hogy Althaus épp azelőtt egy évvel vette át az egyetemi lelkész feladatát is, másrészt mint Luther-kutató is mindmáig a legnagyobbak közé tartozik. Ő szerettette meg vele igazán Luthert (ahogy utána keresztapámmal is). Az Erlangenből való hazatérés után ágfalvi segédlelkészi szolgálat következett, majd a hegyeshalmi gyülekezet választotta meg lelkészévé.
1940-ben kötött házasságot Erdélyi Zsuzsanna tanárnővel; frigyükből két gyermek származott, Zsuzsa nővérem (1942) és jómagam (1947). A nagyszülőkkel kiegészült család Hegyeshalomban vészelte át a háborút, majd utána a kitelepítés traumáját is, amely a zömében németajkú gyülekezetet a sopronihoz hasonlóan alaposan megtizedelte. A soproni gyülekezet Budaker Oszkár halála után őt választotta utódjául; 1953 márciusától 1977. augusztus 27-én bekövetkezett haláláig volt a gyülekezet lelkésze, közben több cikluson át a győr-soproni egyházmegye esperese.
Eddig a száraz adatok. S ha most ígéretemhez híven megkísérlem ezt az éppen csak vázolt életutat amennyire lehetséges, objektíven szemlélni, akkor egy nemrég olvasott cikk jut eszembe. A szerző azon töpreng, hogy vajon milyen lesz az idén született gyermekek élete? Mankóként a múlthoz fordul s felteszi a kérdést: mi minden történt azzal, aki 1910-ben született? Kisgyermekként átélte az I. világháborút, majd a trianoni traumát, élete virágjában a sokkal pusztítóbb II. világháborút, s ha ezt sikerült túlélnie, 4 évtized diktatúráját, benne ’56 villámként elsistergő fényével, ami után még nagyobb sötétség jött, s ha mindezt kibírta, megérhette a furcsa rendszerváltást, ami a nagy többség számára megint csak nem azt hozta, amiben reménykedett. Nos, édesapánk ezt az utóbbit már nem érte meg – bő egy évtizeddel a rendszerváltás előtt ment el. Néhányszor már eltöprengtem rajta: mit szólna ahhoz, amit lát, ha most feltámadna (a feltámadást vulgáris, „Új Zrínyiász”-féle értelemben képzelve)? Végül mindig arra jutottam, hogy még ő is módfelett csodálkozna. Még ő is – mondom – s ezzel most már a tényszerű adatokon túllépve arcképének egyik lényeges vonását rajzolom meg: még ő is csodálkozna, pedig sokszor meghökkentő módon előre látta jövőt. Nem volt ez mágia, inkább egy másik képességéből, a rendkívüli realitás-érzékéből fakadt. Ezt ő maga így fogalmazta: a dolgoknak következményei vannak, s ha az ember jól méri fel a valóságot, akkor a következmények jórészt kiszámíthatók. S mégis: minden bizonnyal ő is csodálkozna azon, hogy nincs már Szovjetunió és NDK, nincs vasfüggöny és nincs berlini fal. Amikor ő elment, a diktatúra falán legfeljebb alig látható repedések voltak; úgy tűnt, hogy a „béketábor” valóban legyőzhetetlen és Kelet-Európa s benne az egyházak sorsa, ha nem is mindörökre, de talán évszázadokra eldőlt. Ez volt az a konstelláció, amely egy egész lelkészgeneráció életét és szolgálatát meghatározta, megnehezítette, sőt gyakran megkeserítette, s amelyben édesapánknak lelkészi szolgálata mellett esperesi feladatait is el kellett látnia.

A vezető
Vezetésre születni kell. Állítom ezt annak ellenére, hogy a manapság elterjedt felfogás szerint a vezetés tudomány, amelynek módszereit bárki megtanulhatja. Saját tapasztalatom viszont egészen mást mond. Jómagam is részt vettem ugyanis világi és egyházi szervezésben, idehaza és Németországban egyaránt vezetéstudományi kurzusokon, voltam is vezető hosszabb-rövidebb ideig, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom. Hiányzik belőlem – ahogy a német mondja – „das gewisse Etwas”, az a bizonyos valami, ami a jó vezetőt jellemzi.
Édesapánk viszont született vezető volt; benne megvolt az a bizonyos képesség, amit a többi ember ösztönösen is megérez. Nem véletlen, hogy már fiatalon esperesnek választották. Meg sem kísérlem elemezni és faktoraira bontani ezt a képességét, ami nem tudomány, hanem sokkal inkább művészet volt, inkább konkrétumokról beszélek, ígéretem szerint főként olyanokról, amelyek nem kerültek igazából köztudatba.
Induljunk ki abból, ami többé-kevésbé közismert volt ugyan, de nem árt emlékezetbe idézni. A pártállam az Állami Egyházügyi Hivatalon (AEH) keresztül tartotta a kapcsolatot az egyházakkal; a budapesti központ a szűk egyházi vezetéssel, vidéken pedig megyénként egy-egy egyházügyi tanácsos révén (akiket a népnyelv szellemesen „kommunista püspökök”-nek keresztelt el) a katolikus püspökökkel, ill. protestáns esperesekkel. Mai szemmel nézve már nehéz elképzelni, mennyire hálátlan volt a szerepe ebben a felállásban már az egyházi középvezetőknek is; nem egy esperesünket fel is őrölte ez a feladat. A Luther halála utáni Melanchton küldetése volt ez, a közvetítő hálátlan sorsa, amely gyakran abba torkollik, hogy mindkét ellenfél a békéltetőt vádolja, vagy legalábbis gyanakvással néz rá, s hátsó szándékokat feltételez róla. Édesapánkat is érték mindkét részről ilyen kritikák, s bár igyekezett nem kimutatni, tudom, hogy többek is, többször is mélyen megbántották. Mégis folytatta szolgálatát, mert a már említett relitás-érzéke azt súgta neki, hogy az állammal való nyílt konfrontáció nem vezetne semmi jóra, sőt! A cél világos volt: biztosítani az egyházi szolgálat folytonosságát, s értékeket menteni egy jobb jövőnek, amely mindazonáltal - ahogy említettem – akkoriban nagyon távolinak látszott. Magának édesapánknak két frappáns megfogalmazása volt erre; mindkettőt gyakran idézte „belső használatra” papjainak. Az egyik, az „ünnepi”, az ószövetségi igevers: „A tüzet állandóan tartsák égve az oltáron, ne aludjék ki.” (3Móz 6,6). A „hétköznapi” pedig a címben idézett német mondás: „Maul halten und weiter dienen” – szájat befogni és tovább szolgálni.
Mindez eddig akár a jó szándékú kompromisszum definíciója is lehetne. Ami Édesapánkat kiemelte az ezt az utat keresők átlagából, az az volt, hogy ő a kompromisszumokból mindig igyekezett az egyház számára lehető legtöbbet kihozni, s ez legtöbbször - sikerült is neki! Erre vonatkozólag álljon itt a beígért két példa.
Az első eset az Ordass-emlékiratok ügye. Még teológus voltam, amikor egy finn ösztöndíjas teológus (A.K.) Ordass püspök úr emlékiratait hazavitte, lefordította finnre s ez könyv alakban is megjelent odakint. A dologból hatalmas egyházpolitikai botrány kerekedett. Felsőbb utasításra a lelkészeknek minden egyházmegyében az LMK-n az egyházügyi tanácsos jelenlétében kellett elhatárolódniuk az ún. Ordass-vonaltól. Teológus lévén, nem voltam ott a győri LMK-n, de a jelenlévőktől ill. az ülés jegyzőkönyvéből pontosan tudom, mi történt. Az ülés elején Édesapánk felállt, köszöntötte az egyházügyi tanácsost, majd továbbra is feléje fordulva előadta, hogy Ordass Lajos a Déli Egyházkerület püspöke volt, mi viszont az északihoz tarozunk, ergo számunkra Ordass-ügy – nem létezik. A nem túl „dörzsölt” tanácsos ezt az indoklást – ahogy mondani szokás – „névértékben megvette” s az ülés ezután már békés mederben csordogált tovább. Kompromisszum volt-ez? Minden bizonnyal, de én inkább diplomáciai bravúrnak nevezném – főként annak tudatában, hogy más egyházmegyékben a kikényszerített „elhatárolódás” sok lelkésznek életre szóló lelki traumát okozott.
S a másik konkrét példa: Bácsi Sándor lelkész esete. Ez tkp. korábban történt, 56-os ügy, de én csak később, segédlelkész koromban tudtam meg pontosan, mi is történt valójában. Nos, dióhéjban az, hogy akkor még fiatal, Pápáról frissen Győrbe került B.S. ’56 októberének lázas napjaiban egy alkalommal a városháza előtt szónokolva keresetlen szavakkal „hazaküldte” a szovjet megszállókat. A forradalom leverése után, a megtorlások kezdetén Édesapánk közbenjárt érte és sikerült elérnie, hogy B.S. nem kapott börtönbüntetést, „csak” a lelkészi szolgálattól tiltották el. Kétségtelenül súlyos büntetés ez egy életerős embernek, de ha belegondolunk, hogy hasonló tettükért Gulyás Lajos levéli ref. lelkész és Tihanyi Árpád győrszemerei tanító a bitófán végezték, már egész másképp látjuk a dolgot. S ami a döntő: maga az érintett B.S. is így látta. Egyenesen zavarba ejtő volt, amikor először ő maga, azután a felesége, végül néhány éve a Szeretetházban élő sógornője nekem mondott köszönetet Édesapánk egykori tettéért, ami mellesleg akkoriban az ő számára sem volt veszélytelen.
Ezek persze rendkívüli esetek, a hétköznapokat az jellemezte, amit Ottlyk püspök úr a temetésen így fogalmazott: Luther-kabátjának szárnyai alatt a győr-soproni egyházmegye hajója nyugodt vizeken haladhatott. Egy esperesnek azonban „békeidőben” is feladata az egyházmegye lelkészeivel való kapcsolattartás. Nyugodt szívvel mondhatom: Édesapánk valóban „pastor pastorum” volt – a „papjaim” gyakori szavajárása volt. Erőszakosan nem oktrojálta magát rá senkire, de ha valaki hozzá fordult, biztos lehetett benne, hogy nála segítségre, vagy ha az nem is megy, meghallgatásra talál. S még valamit: abban is biztos lehetett, hogy ügye nem jut mások tudomására. Ennek a világ legtermészetesebb dolgának kellene lennie, de sajnos nem mindig az. Néhány éve panaszolta nekem egy budapesti lelkész, hogy amit felettesének bizalmasan elmondott, szinte meggyónt, néhány óra (!) múlva visszahallotta az Üllői úton… Visszatérve Édesapánkra: segédlelkészeinek is egyház-szerte köztudottan jó principálisa, igazából inkább atyai jóbarátja, mint főnöke volt. Nem tudok olyan segédlelkészéről, aki keserűen gondolt volna vissza soproni káplánságára, arról viszont igen, hogy egy-kettő közülük szinte családtaggá vált nálunk. S ha már a családot emlegettem, ő annak is vezetője volt, igazi pater familias. De az elején említett objektivitásra törekvés jegyében a családapáról nem szólok most részletesen. Legyen elég itt az az egyetlen, de sokatmondó gondolat, amit nővérem néhány éve halálának évfordulóján mondott: „jó volt a szüleink gyerekének lenni”…

Az igehirdető
Édesapánkat hivatala révén igehirdetőként is jól ismerték nemcsak a soproni gyülekezetben, hanem az egész egyházmegyében. Esperesi vizitációk alkalmával szívesen prédikált, de akkoriban még az is az esperes szomorú kötelessége volt, hogy az egyházmegye elhunyt lelkészeinek ravatalánál hirdesse az igét. Ahogy az elején említettem, számos prédikációja maradt meg írásban, ráadásul – kézírása nehezen olvasható volt – ezek jó részét írógéppel írta. Ugyanakkor némileg nehezíti ezek olvasását, hogy rendszeresen alkalmazott erős rövidítéseket s számos mondatát három ponttal fejezte be – ő persze tudta folytatást… Szóról szóra fennmaradtak viszont a Lelkipásztor c. szakfolyóiratba írt igehirdetési előkészítői, amelyek ma is kitűnően használhatók.
Édesapánk jól is írt, de beszédei igazán élőszóban voltak hatásosak Pályája legelejétől eltekintve nem írta le szóról szóra prédikációit, viszont az említett részletes vázlatokat megtanulta s a szószéken remek memóriája segítségével mindig kívülről beszélt. Most évtizedek múltán is sokan emlékeznek még, ha igehirdetéseinek tartalmára talán már nem is, de előadásmódjára annál inkább. Egyik segédlelkészének soproni származású felesége (M.Sné) számára erőteljes hangja maradt meg mindmáig. Pedig nem volt „üvöltözős” pap, soha nem „gorombította le” a gyülekezetet, de meggyőződését mindig határozottan hirdette, Isten törvényét éppoly félreérthetetlenül, mint az evangéliumát. Egy ma is aktív teológiai professzor (Sz.L.), aki pedig csak néhányszor hallotta prédikálni, érdekes módon „peripatetikus” szószéki mozgására emlékszik. S valóban, ha lendületbe jött, szinte szűk volt számára a szószék, körbe járt, kihajolt s igyekezett az egész gyülekezettel, a kóruson ülőkkel éppúgy, mint a földszintiekkel – szemkontaktust tartani.
Mindez persze csak az igehirdetés külső, formai része. Ami a belső, tartalmi oldalt illeti – s ezt a megállapításomat korántsem a „genius loci”, azaz a Luther-szövetség sugallja – egyetlen mondatban így fogalmazhatnám meg: „lutherül” prédikált, s nem Lutherről. Persze, hogy gyakran idézte expressis verbis is a nagy reformátort, de ami sokkal fontosabb, mondanivalójának lényege volt ízig-vérig lutheránus. S itt nemcsak a kegyelemtanra, a hit által való megigazulásra gondolok (persze, hogy ő is vallotta), hanem tágabb értelemben arra az attitűdre, élethez való viszonyulásra, amit egy fiatal német teológus találóan „weltliche Frömmigkeit”-nek, evilági kegyességnek nevezett. Édesapánk szilárd meggyőződése volt, hogy Isten örök igazságát mindig az adott kor, az adott szituáció, az adott hallgatóság, egyszóval: az adott világ körülményei között kell megszólaltatni. Ha nem így lenne – mondta nem egyszer – könnyű dolga volna a papnak, s igaza lenne a viccnek, mely szerint a lelkész a teológián betanul párszáz prédikációt, s utána ezeket ismételgeti egy életen keresztül. „Sikerült belevinnem az életet” – mondta néha huncutul családjának, ha úgy érezte, hogy magvetése termékeny talajra hullott. Ebből a felfogásából adódtak azok a ritka esetek is, amikor kritikusan nyilatkozott valamelyik kollégája prédikációjáról. „Nem tudom észrevetted-e,” – mondta egy alkalommal – „de azt a prédikációt 972-ben szóról szóra ugyanígy el lehetett volna mondani; semmi sem utal benne arra, hogy ma 1972-t írunk.” Nemcsak igehirdetői felfogását, hanem egész teológiai alapállását jellemzi az a tény, hogy egyik kedves igéje Jézus főpapi imájának ez a mondata volt: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” Nyílt, extrovertált alaptermészete mellett ez a teológiai felfogás lehetett az oka annak, hogy akik először találkoztak vele, s nem tudták róla, hogy pap, gyakran nem is jöttek rá erre a beszélgetés során, s ő ezen inkább derült, mintsem hogy megsértődött volna. Belülről volt pap, nem külsőségekben.

Sub specie aeternitatis
Nem lenne teljes ez az előadás, ha Édesapánkra emlékezve a múlt felelevenítése után nem szólnánk keresztyén reménységünkről is. „Kövessétek hitüket!” – figyelmeztet a bevezető ige, s ő egész életében hitte és hirdette, amit az apostol így mond: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15,19) S azt hiszem, az lesz a legstílszerűbb, ha most befejezésül ő maga szólal meg egy temetési igehirdetésén keresztül. Temetett ő, ahogy említettem, egy egész sor kollégát, köztük nagynevűeket (csak kiragadva: id. Prőhle Károly professzor, Németh Károly esperes), s őt sem kímélte meg mennyei Gazdája attól a leginkább lelkészt próbára tevő feladattól, hogy kisgyermek, köztük hozzátartozó ravatala elé kell állnia (W. Jánoska temetésén természetesen én is ott voltam gyászolóként – nem tudta elfojtani könnyeit). Most mégis egy másik igehirdetését választottam, amit egy ápolónő fölött mondott el. Azért éppen ezt, mert az illető is hozzá hasonlóan 68. életévében hunyt el, ő is még aktív szolgálatban volt s szintén hirtelenül – bár neki még három hónapot hagyott a gyilkos kór, hogy felkészüljön az elkerülhetetlenre. A prédikáció befejezése így hangzik: „Gyászoló gyülekezet! Az Irén név a görög ’eiréné’ szóból származik, ami békét jelent, az Irén tehát kb. annyit tesz, hogy ’békés’. A nagy német mártír-teológusnak, Bonhoeffernek van egy halottak vasárnapi prédikációja az ÓT-ige alapján: ’De ők’ – [ti. a halottak] – ’békességben vannak’. S most nekünk is nagy szükségünk van ennek az isteni ’de’-nek a vigasztalására. Hiszen egy temetésen a gyászolók szívében-lelkében ritkán van békesség, inkább fordítva: a legkülönfélébb érzések kavarognak benne. Szomorúság, levertség, kétségbeesés, talán türelmetlenség, hogy legyen már vége a szertartásnak és magunkra maradhassunk a gyászunkkal, s talán harag is emberek, vagy akár Isten iránt, s ezek az érzések emberileg nagyon is érthetők. Most pl. a nem egészen 68 esztendő, ami Irénkének adatott, s ami ma már nem sok, s főként a hirtelen betegség, ami úgy jött, mint derült égből a villámcsapás, s aztán a gyors vég, ami mégsem volt elég gyors ahhoz, hogy Irénke, ápolónő lévén, ne ismerje fel magán a halálos kór tüneteit. Igen, éppen ilyenkor van szükség az ige vigaszára: lehet, hogy a mi szívünkben még békétlenség uralkodik, de ő, akit gyászolunk, már Isten békességében van.”

Sopron, 2010.04.13